Kezdem egyre öregebbnek érezni magam, de komolyan. Pedig nem vagyok és biztos van sok olyan 20 éves aki többet élt nálam. Feltűnően sok 25 alatti van akik arról panaszkodnak hogy mekkorát csalódtak. Mert jártak egy sráccal aki dobta őket, mert már 10. randin vannak túl és még mindig semmi, mert volt egy jóbarátjuk aki keresztbe tett nekik. Ettől aszexek, befelé fordulók, bizalmatlanok lettek. Nem kicsit, hanem “fúj, pasik”, “nekem nem kell a szex”, “nekem nem kell társ”, “leveszem magam randiról”, “nekem ne kell egy barát se” szinten.
Nem vagyok a bölcs öregapó, ellenben azt hiszem nem kell nobel-díjasnak lenni ahhoz hogy az ember felismerjen dolgokat. Mert nekem az a véleményem hogy Az életben jó pár dologban csalódik az ember. Nyilván az első pofonokat huszonévesen kapja, ez az az idő amikor kilépünk a családi burokból, elkezdünk ismerkedni a világgal. Mint az egér a sajttal aztán az orrunkra csak az egérfogó. De azt is látom hogy nem ez az utolsó alkalom. Az olyan negatívan hangzik hogy az élet tele van csalódásokkal, de mindig fog jönni valami, mert mi eltervezünk valamit a fejünkben aztán az élet megmondja hogy lesz. Az első pofon a legnagyobb, aztán a többit megszokod…talán ez a radikális reakció az első pofonra csak időleges, mert ha valaki mindennek hátat fordítana ha csalódik benne akkor 30éves korára nem lenne semmi öröme, célja, álma.

Remélem nem haragszik meg senki aki magára ismer, de én így gondolom ezt. Aki 20-25 évesen feladja annak milyen élete lesz…? Hiszen még el se kezdődött…ez csak a kóstoló.